I. fejezet

CAMILLE

…és minden fagyos, fényes, csillogó fehér volt. Felhőkarcoló hegyekkel körülvett jeges kontinens. A nap fénye visszaverődött a hegyek csúcsain. Sehol egy árva lélek, csak én és az ideküldött ismeretlenek.

Hiányzott a családom, a barátaim és folyton azzal a gondolattal lépkedtem tovább a fagyott, ropogó havon, hogy talán többet sohasem láthatom egyikkőjüket sem.

A meleg, állat szőrmével borított bundánk melegben tartotta a kifagyni készülő testrészeinket.

Barna hullámos hajam csiklandozta a nyakam, és úgy követtem a többi embert, szállást keresni.

A levegő oxigéntartalma egyre alacsonyabb lett. A szervezetem kezdte fel adni a harcot a hideggel.

Semmi nem volt a régi, és ez nem a mi földünk volt. Talán egy másik föld, halottakkal teli.

SOPHIA

Lábaimat szorgosan kapkodtam ki a forró, elnyelni készülő homokszemcsék közül. Gyönyörű volt a hely és felettébb zöldes, kellemes. Egy tengerparton voltunk, ám a tenger vize ihatatlannak tűnt. Az emberek tétováztak, akárcsak én a saját kis titkommal.

-         Ki az a Sophia Culpeper? – Hallottam, ahogy egy ember felveti a kérdést.

Mindenki nyüzsögni kezdett és beszélni. Féltem… ha megtudják, hogy én vagyok az, akkor megölnek vagy még rosszabb esetben élve, elkobozzák tőlem a köveket.

-         Szerintem itt nincs semmilyen Sophia Culpeper. – Figyelőztem a női hang után.

Ez az! - gondoltam magamban. Hirtelen megörültem, hogy talán nem jönnek rá, arra hogy még is itt vagyok.

Tétovázva néztem körül.

Hol vagyunk? – kérdeztem magamtól. – És mit keresünk itt? Egyáltalán hogyan kerültünk ide?

-         Min gondolkodsz széplány? – Kérdezte egy mögöttem álló férfi.

Azonnal megfordultam, hogy szemügyre vegyem. Barna haját a tengeri szél táncoltatta. Kék szemei tükrözték a tenger színét. Aranybarna színű bőre zavarba hozott.

-         Khm – köhintettem az öklömbe. – Nekem szólt uram?

Kinek másnak? –Húzta vigyorra a száját. – Mi a becses neved te lány?- kérdezte.

E kérdés hallatán görcsbe rándult a gyomrom. Összeszorított fogakkal és öklökkel figyeltem a zarándokló embereket. Gyorsan ki kell valamit találnom, hisz nem tudhatja meg a nevem. Az végzetes hiba is lehet, rám nézve. Az agyam minden szögletében az járt, hogy bízhatok a fickóban vagy sem.

A természet lenyűgözött és valamilyen oknál fogva megnyugtatott. Talán bízhatok – gondoltam. Egy ember, aki észrevett és szóba állt velem. Kétlem, hogy hátsó szándékkal tette.

-        Sophia – válaszoltam. - Sophia Culpeper.

-        Szóval te vagy az a ’’köves’’ lány? – kérdezte vigyorogva.

-        Igen, én vagyok az a ’’köves’’ lány – néztem a lábam elé, majd én is megkérdeztem a nevét. Jacknek hívták, pont hozzá illő név volt.

Ezt követően nem mozdult meg egy arcizma sem. A mosoly az arcára fagyott és csak nézett. Intett, hogy ide menjünk, ha élni akarunk. Útközben egyeztettük a csuklónkon elhelyezkedő pecsét formájú jelt. Ugyan olyan zöld kígyó volt egy körbe zárva, mint nekem, mint mindenki másnak. Fénylett és egy picit égetett is.
Végre kiértünk a partról és egy nagy zöld térség terült el előttünk, el is indultunk tovább.  A fák között a levegő párásabb volt. Különleges növények díszítették a helyet. Óriás rózsaszín virágok egy-két méteres fekete nyelvvel, kis mozgó állatokkal, talán valami rovarfajták, és hatalmas fekete-fehér pillangókkal.
Torz madarak énekeltek, kifordított csőrükkel, amelyeket mindenki elfogadott, egyedül én nem voltam megbékélve e torz kinézettel.

-         Ez normális? – kérdeztem, miközben lépkedtem az imént megismert férfi mellett.

-         Miért nem ijednek meg tőlük? Nem értem. - tétovázott Jack.

-         De hát ezek rondák! Senki sem veszi észre, hogy itt valami nincs rendben? – néztem a mosolygó embereket, akik élvezték a kellemes csiripelő mutáns-madár hangot.

Jack csak megrázta a fejét, majd lehajtotta és figyelte a lába előtt lévő talajt. Libasorban haladtunk, amelyet mindenki betartott.
A nap már lemenőben volt, amikor egy tisztásra érkeztünk. Kisebb-nagyobb vízesés díszítette a zöldben tündöklő növényzetet. Mohás kövek jelezték, hogy nedves helyen vagyunk és a víz, nem lehet mérgezett. A vízcseppek minket is értek, a szél mindenkire ráfújta a folyadékot, így éreztük az ízét is és az illatát is. Édes volt és iható.
A szomjazók a parthoz futottak, páran még meg is fürdőztek benne. Jackkel mosolyogtunk a vidám pancsoló embereken. Mintha egy sereg boldog gyereket látnék- gondoltam. 
Karbatett kézzel figyeltem, ahogy Jack pólóját leveti és beleszalad a tóba. Teste megrázkódott a jéghideg víz érintése során, amelyen az izmok megfeszültek és engem hívogatott be. Intettem, hogy én nem fogok belemenni.
Ahogy kifejeztem szándékomat elindult a vízből, felém közeledve.
Ismét intettem, megparancsolván, hogy ne próbálkozzon vele.
Elkezdtem hátrálni, míg egy fába nem ütközöttem. Elvigyorodtam és magabiztosan, észrevétlenül a bukásom, vállammal neki dőltem a fa nedves kérgével borított törzsének. Gyomrom görcsbe rándult, ahogy a vízcseppek lefolyását szemléltem szálkás testén.

-         És most az a rész jön, hogy felveszel és beledobsz a vízbe?- kérdeztem vigyorogva.

-         Nem. - Válaszolt. – Nem vagyok az a romantikus fajta. - mondta, s majd fejét megrázva mind rám hullatta hajáról a vízcseppeket.

-         Kutya - nevettem el magam.

Figyelmén kívül hagyva a reakcióm, pólója után eredt majd felvette.
Vizes testrészei beáztatták a textilanyag szárazon maradt részét.
A hely mindenkinek tetszett, így nem indultunk tovább. Alig lehettünk egy-két kilométerre a tengerparttól. A nap nyugovóra indult, s az ég aranybarna színben tündökölt. Keleten pár csillagfény látható volt, de nem olyan, mint a régi, általam ismert földön. Piros színűek voltak, s nagyobbak a kelleténél.
Ezek nem csillagok. – Nevettem el magam.
Jack leült a lábam mellé, nekidőlve a vastag fa törzsének és kérdően pillantott rám. Intettem, hogy nincs semmi, majd leguggoltam mellé.
Pár ember hatalmas leveleket hurcolt maga után. Majd mindenki megindult, hogy magának is beszerezzen egyet. Jack a fa mellett állt, jelzett, hogy ő inkább ott marad tartani a helyet, mert igencsak megfelelő volt és nem szerettünk volna arra visszaérkezni, hogy helyünket elfoglalták.
Követtem az előttem álló vörös-hajú nőt, aki szintén oda sietett ahová mindenki más. Este volt és sötét. Már mindenki fáradt volt, s pihenni akartak.
Kis léptekkel haladtunk előre, majd közeledtünk a levélt-adakozó emberekhez.
Három kopasz fickó adogatta a gigantikus méretű zöld növényeket. Kettőt kértem, s majd azzal visszaindultam. Jack álmos tekintettel pislogott rám.
Átnyújtottam neki a levelet s egy mosollyal megköszönte. Biccentettem és letettem a fa másik oldalára. Felhúzott szemöldökkel pásztázott, nem tudtam, hogy mire véljem, majd megszólalt, s mondta, hogy feküdjek mellé, mert úgy melegíthetjük egymást. Úgy tettem, ahogy kérte. Az ő zöld levele mellé tettem az enyémet, majd hátat fordítva neki, hallgattam a vízcsobogását.

Reggel a hűvös levegő érzésére összerezzentem, s becsukott szemmel éreztem, ahogy Jack felül mellettem.

-         Hé. - szólított meg, mire felnyitottam mindkét szemem. – Jó reggelt - mosolygott.

Felültem, s viszont köszöntem. Az emberek tömegesen építették a táborhelyet.
Húzott egy érzés és nem tudtam ellenállni annak. Megindultam a vízesés mellett és egy egyenes irányt vettem fel. Jack utánam kiáltott, amire csak visszatekintettem rá, s jeleztem, hogy kövessen.
Nedves talajon lépkedtem tovább. A tisztástól pár száz méterre lehettem, amikor egy hatalmas csipkés bokorhoz értem. Visszapillantottam és láttam, hogy Jack meg a többi ember engem követ. Zombi módjára tekintettek rám, mintha akaratuk ellenére kéri valaki őket, hogy kövessenek. Egyedül Jack, meg egy fiú ikerpár néztek rám értelmetlenül, ami azt jelentette, hogy tudatukban lehetnek.

-         Itt kell valami, hogy legyen!- jelentettem ki idegesen. Éreztem, hogy muszáj áthatolnunk a tüskés bokorkerítésen. – Jack. –szólítottam meg.

-         Próbáljunk logikusan gondolkodni. – temette tenyerébe az arcát.

-         És ha nem logika kell ide? –kérdezte az ikerpár egyike. Szőke hajuk volt, zöld íriszeik a létem pásztázták.

Intettem Jacknek, hogy talán igazuk lehet.
Az ikerpár a kerítéshez közeledett és leszakítottak egy-egy arasznyi hosszúságú tüskét. Kezükben kígyóformává alakultak az ágak. Ugyan az a zöld kígyószerűség volt, ami mindegyikünk csuklóján szerepelt.
Jackkel megismételtük az ikrek tettét és hirtelen egy hologram tűnt fel.
Mind a két kezünkben az ág átváltozott. A hologram egy félig ember alsótestű és egy félig égett agancsú felsőtestű lényt ábrázolt.
Első küldetés teljesítve.
Alakváltók birtoka. Bent lakóhelyek várnak rátok, nevekkel feltüntetve.
Nem kell megijednetek, első benyomásra ijesztőnek tűnhetek, de én foglak titeket vezetni.
A négy kő bent rád vár Sophia Culpeper. – jelentette ki a furcsa lény. Felhúzott szemöldökkel bámultam, majd a hologrammal együtt a kerítés eltűnt.
Kezünkben a kígyóvá alakult ágakkal lépkedtünk bennebb. Óriás magasságú fa állt, amelynek gyökerei a felszínen voltak a kerítéshez kapcsolódva és a gyökereken sárga villogó gömb alakú lámpaszerűségek voltak elhelyezve, egymástól egyenletes távolságban.
Több millió gömb világította meg az altalajt. A fa koronája eltakarta a napot, így csak pár napsugár folt tudott áthatolni a levelek között.
Leguggoltam egy sárga gömbhöz és megérintettem. Meleg volt, kellemes, puha érintést nyújtott.
Intettem Jacknek és a többieknek, hogy kövessék a mozdulatsoraimat.
Az emberek tudatukban voltak, ahogy átlépték a kerítést. Csendben mindenki megérintett egy gömböt. Minden fényes lett, a fa koronája szétnyílt és az ágakon faházikók voltak elhelyezve.
A hatalmas fatörzsén egy ajtó jelent meg. Jackre néztem, majd az ikrekre, akik mosollyal fogadták az új, és talán végleges szálláshelyünk.
Lassan felálltam, majd szorongatva az ágam az ajtóhoz lépkedtem.
Az ajtó aranybarna volt egy névsorral rajta. Hozzá értem, mire az kinyílt és több millió ember neve szerepelt rajta, tetején az enyémmel, Jackével és az ikrekével.

-         Ezek a mi neveink. Mind azoké, akik itt vannak. - fordultam meg és néztem a fát körülvett embereket.

-         Érdekes. – mondta, majd szúrósan az ajtót pásztázta tovább.

-         Be kéne mennünk. – jelentették ki az ikrek egyszerre.

Biccentettem, majd rátettem a kezem a nagy kilincsre. Azonnal arra gondoltam, amikor a gépen a robot a négyes hangot szólaltatta meg, és fordítottam rajta négyet, mire az kinyílt.
Az ikrek kérdően tekintettek rám.

-         Mi az? –kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

-         Honnan tudtad, hogy négyet kell rajta fordítani? – kérdezték, majd válaszként csak annyit mondtam, hogy négyes kontinens.

-         Okos. - Hallottam a mögöttem érkező férfihangot.

Az ajtót megtoltam, s beljebb léptem. Aranyszínű szőnyegek borították a fényesre sikált padlót. Egy lift állt közvetlen előttem, szintén üvegből volt, mint az, amivel ide jutottunk.
Beszálltam Jackkel és az ikrekkel, majd a robot kérte a nevünk, amit elmondtunk, s a lift elindult fölfelé. Lehetett látni, ahogy az alattunk lévők is beszállnak a liftbe és nevüket hangoztatva, utánunk indul. Négyünket a 30 szintről a 21. emeletre vitt, ahol kiszálltunk és elindultunk a fafolyóson.
Alagútszerűek voltak a járatok, téglalap alakban és mindenhol ajtók voltak elhelyezve kettes névsorokkal az ajtón.
Legbelül volt az én ajtóm, kétszázezer-egyedik szám szerepelt rajta, alatta a nevemmel. Három ajtóval odébb volt Jack ajtója, s ő mellette volt az ikrek szobája.
Benyitottam, s a csuklómon a jel egyet villant.
Üdvözlünk Sophia Culpeper.
A szobám gyönyörű, kellemes és meleg volt. Egy hatalmas ablak és tornác is volt a jobb oldalon, amelyen beláthattam az egész területet. Az ablaktól balra volt egy hatalmas fehér ágy, s tőlem balra volt egy hosszú szekrénysor.
Minden csillogó fából volt.
Leültem az ágyra és közben kitekintettem. Rengeteg fénylő-szobát láttam, benne az örvendező emberekkel.
Lenéztem és figyeltem a nyugtalan embereket, majd tekintetem a nagykapura szegeződött. Páran kint maradtak és valamilyen oknál fogva nem tudtak bejönni. Megijedtem és azonnal kiszaladtam a szobámból. Egyenesen Jack ajtajának szöktem, és döngetni kezdtem azt.

-         Ki az?! - kérdezte mogorván.

-         Sophia. Siess ki onnan, páran a kapu előtt ragadtak és nem tudnak bejönni. – hadartam idegességemben a szavakat.

-         Megyek már. - mondta lehangoltan.

Amint kijött csuklóját megragadva a lifthez hurcoltam és azonnal levitettem magunkat.
Odalent már némelyikük próbálkozott, hogy behúzza őket a helyre, de egy láthatatlan valami nem engedte. Olyan volt, mint egy üvegfal vagy búra. A kintiek döngettek rajta és halálra voltak rémülve.
Oda siettünk és fejemet fogva toporzékoltam.

-         Ez így nem lesz jó.

-         Figyelj…- kezdett bele, majd tekintete a kintieken ragadt.

-         Mi az? –kérdeztem kétségbeesetten, s láttam, ahogyan az embereket valami elragadja az ajtó elől.

-         Úristen! – ordítottam el magam.

-         Nyugodj meg. – Mondta Jack, majd magához szorított, hogy ne lássam, mi történik odakint.

Ijedt voltam és zavart. Gyötört a lelkiismeret furdalás, hogy nem tudtam rajtuk segíteni. Hallottam, ahogyan nyugtat, és fülembe súgja azt, hogy senkinek sem hiányoznak azok az emberek.

Később a szobámban ébredve ismerős férfialakra pillantottam, akinek csak a körvonalait láttam. Éjjel volt és csak pár oszlop lámpa világította meg a szobát. Jack ült az ágyam végén, figyelőzve az ablakon ki.
Felültem, és szomorú arccal pásztáztam, aki észrevéve, hogy felébredtem rám nézett.

-         Szerintem…- kezdett bele. – Azok nem közülünk valók voltak.

-         Miből gondolod?- kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

-         A csuklójukról hiányzott a jel.

Tanakodni kezdtem.
 Amint ide értünk azt mondta a hologram, hogy Alakváltók birtoka.
Biccentett felém, mintha átadta volna gondolatait és kilépett a szobámból.

Próbáltam aludni, de nem tudtam. Még mindig a tegnap este történő dolgokon gondolkodtam. Hajnal volt, a nap kezdett felkelni.
Távolban észrevettem, hogy látom a tengerpartot és megnyugtatott. Idáig nem is vettem észre- mondtam, s majd felhúztam a cipőm, és kinyitottam a teraszom ajtaját, kiléptem.
Hűvös levegő csapott meg, átkaroltam a vállam. Néztem a távolban lévő helyeket. Mindent láttam. Mindent ahol voltam. Láttam a gigantikus növényeket, a tisztást és tengerpartot.
Visszalépve becsuktam magam mögött a teraszra nyílt ajtót, és a rendes ajtó felé vettem az irányt.

-         Éhes vagyok – motyogtam. - Valahol lehet itt egyáltalán enni?

-         Földszint kettes ajtó. – Halottam az egyik iker hangját.

-         Elkísérnél? – Néztem rá, aki csak egyet biccentett.

00. Prológus

Sophia

Ott álltunk és vártunk, ameddig az utolsó embert is berángatták a helyiségbe.
Emberek milliói nyüzsgött a helyszínen. Minden származású, színű ember tele töltötte a tért. Senkit sem ismertem fel.
Többszáz millióan voltunk.
Az oldalai üvegből voltak. Lehetett látni, hogy a semmi közepén vagyunk.
Az ajtó bezárult, nagy gőzt hagyva maga után. Négy üveglappal körülvett tér, benne halomnyi emberrel.
A csuklómon égett és fénylett a jel, amiről fogalmam sem volt, hogy került oda. Tömeg fóbiám volt, így az egyik oldalhoz gyuraskodtam.
Bámultam a végtelenbe és próbáltam megfejteni, hogy hol vagyunk.

A teleportálás nemsokára kezdetét veszi.

Hallottam a női robot hangot a hangszórókból. Fel néztem és bámultam a fejünk fölött fénylő csillagokat.

Hol vagyok?

Nagyot sóhajtottam és oldalra néztem. Távolban még 3 ilyen építmény, benne a barátaim, ismerőseim és a családom.
Pillanatra meg állt az idő. Ideges lettem és ki akartam törni innen. A családommal akartam lenni.

- Sophia! - hallottam egy kiáltó férfi hangot.

Kíváncsi lettem.

Vajon engem hív valaki? Vajon ide jutott egy társam?

Nézelődtem, nyújtottam a nyakam és próbáltam minél magasabban kilátszódni a tömegből, kevés sikerrel.

Újra megindult az idő és mindenki beszélni kezdett. Hirtelen nagy hangzavar keletkezett.
A teleport már el kezdett visszaszámolni.
Újabb női robot hang viszhangzott az egész helységben.
Elfáradtam, összekucorodtam magzat formába és neki dőltem az üvegfalnak.  Távolban egy integető kézre lettem figyelmes.

Ki lehet az? Nekem integet?

Próbáltam felismerni, de nem jártam sikerrel.

Talán egy próbát megér.

Gondoltam magamban és vissza integettem. A túl oldalon ugrálni kezdett az illető.

Ez csak Camille lehet!

Izgatottan egyenesedtem föl a földről. Hirtelen egy kristálycsepp gurult le az arcomon.
Nem láthatom többet.
Gondoltam és lehunytam a szemem. Az emberek, ahogy én is, fehér védő ruhákba voltak öltözve. Nagy puffanás hallatán mindenki elhallgatott. A mennyezetről sisakok lógtak le.

Nem akarom felvenni. Nem akarok nélkülük élni. Az istenért! Nem akarok itt lenni.

Makacskodtam a gondolataimmal. Üresnek éreztem magam. Mindenhol ember és senki sem szól hozzám. Kár volt vitatkoznom magammal, ezért inkább levettem a sisakot és a fejemre helyeztem. Összekapcsoltam a pántokat. Figyelmes lettem, mert csak az én kapcsom hangja visszhangzott.

- Három. Kettő. Egy.

A robot lassan visszaszámolt.
Zörögni kezdett a tér, az emberek egymásba kapaszkodtak és próbáltak állva maradni. Az üvegfalakon keresztül láthattuk, ahogy a másik 3 emberrel teli  gép... lassan eltűnik, villanást hagyva maga után. Sorban tűntek el a fények. Már csak mi maradtunk.

Négyes tér. Amazon- jelentette be a robot és az utolsó szavára tűntünk el. Minden fényes volt. Fehér és tiszta. Szinte már zavaró volt a hófehér, kristályos látvány. A gép motorja elcsendesedett és lehetett látni, hogy az emberek sisakjukat levéve kilépnek egy óriási vaskapun.

Nálam van a négy kő. Nem szabad senkinek sem elmondanom. Első dolgom az lesz, hogy megkeresem a családomat.

Terveztem magamban a gondolatokat.
A tér kezdett kiürülni és hallatszott, ahogy az emberek kiabálnak örömükben. Mindenki őrült, csak én nem. Ahogy ürült a tér, úgy lépkedtem én is a tömeg után. Sisakomat gyorsan le kapcsoltam és ledobtam. Éreztem az odaátról érkező meleget.
Kiléptem és a lábam hirtelen forró homokba veszett. Egy tengerparton voltunk, közel egy erdőkkel teli helyhez. Millió ember táncolt örömében. 

-Vezetőtök Sophia. Nála van a négy kő és kötelességetekben áll, hogy hallgassatok rá. Sophia Culpeper.

Figyelőztem a hang után. Amint véget ért, a nagy vasajtó is eltűnt a hanggal együtt. Nem szóltam, csak figyeltem a szúró napsugarakat, amelyek simogatták a nyakam. Beszívtam a levegőt és élveztem a tengeri sós illatot, ahogy az orrom csiklandozza. Tudtam, hogy nem titkolhatom azt, hogy én vagyok Sophia Culpeper, de nem akartam vezető lenni. Élvezni akartam a természet kellemes megelepetéseit, ha már mást nem lehet.